Van az úgy, hogy az ember magának készít ajándékot. Mindenkinek megvan a saját kattanása, a miénk az volt, hogy kell a lakásunkba egy láda. Igen, egy igazi, ódon kincsesláda, amelynek „olyan” az illata, amelynek története van, amely a lakás dísze lesz. A régi dolgok most reneszánszukat élik, nem véletlen, hogy mind a lakberendezési áruházak, mind a kézművesek szívesen lovagolják meg ezt az áramlatot, de a készen kapható termékekbből hiányzik az a rész, amelyet mi adunk hozzá a történetethez. Így tehát hónapokig járkáltuk a vásárokat, hátha megtaláljuk a régiségek között azt a ládikót, amelyik ránk vár. Egy vasárnap délelőtt, valahol a tél és tavasz határán (arra emlékszünk, hogy piszok hideg volt) megtaláltuk őt:
Elég viseletes jószág, teli foltokkal, meglátszott rajta az idő nyoma – de igazi fából készült, szép csapolással (eredetileg talán egy szög sem volt benne), és megláttuk benne a lehetőséget. Alkudtunk egy kicsit, mert így illik, és hazavittük – az út második felén busszal, ami nem kis móka volt. :) Pár hete került be a műhelyünkbe, és szombaton érkezett el a felújítás napja.
A „cégtulajdonos úr” a családi kupaktanácsot követően nem engedte ki a kezéből a munkát, nehogy mást kelljen okolni a végeredmény miatt. :) Elsőként előkerült a csiszoló, és máris láthatóvá vált a fa gyönyörű erezete. A pác színe körül parázs vita alakult ki, végül a fáradt belenyugvás győzőtt, remélve, hogy csak nem lövünk annyira mellé.
Külön felhívnánk a figyelmet arra a professzionális munkamódszerre, amellyel gyakorlatilag a rövidnadrág és a póló 97%-át be lehet fröcskölni apró festékcseppekkel. :)
Az eredmény minden várakozást felülmúlt: megegyeztünk, hogy sikerült egy teljes napot keményen végigdolgozni a ládával azért, hogy úgy nézzen ki, mintha nem is újítottuk volna fel – mindez persze a legjobb értelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése